Különleges lehetőségünk adódott, hogy júniusban meglátogathassunk egy útépítő céget. A Colassal történő hosszú egyeztetések után, a biztonságos feltételeket megteremtve, megszerveződött ez a számunkra nem mindennapi lehetőség.
A csoport 5-6 éveseit vittük magunkkal, két önként jelentkező szülő segítségével. Az ott dolgozók minden gyermekeinket a munkavédelmi előírásoknak megfelelően, megkülönböztető mellénybe és sisakba öltöztetett. Ez után jöhetett a terepszemle.
A Colas dolgozói kedvesen és nagy szakértelemmel vezettek minket körbe a telephelyükön. A gyerekek sok mindent láthattak. Ilyen volt például az aszfalt készítése, aszfalt adagolása, teherautók irányítása, a kész aszfalt elszállítása. Tapasztalatot is szerezhettek arról, hogy ezek az alapanyagok milyen tapintásúak, milyen állagúak. Új kifejezésekkel ismerkedtek meg, mint például mart aszfalt, bitumen, csörlő, csille, Marshall-pogácsa. Betekintést nyerhettünk a betonvizsgálat módszereibe is, homlokrakodó munkáját is végig tudtuk nézni.
Nagy élményt jelentett még, hogy az irányítótoronyból testközelből láthattuk az aszfaltnak az útját. Néhányan segítették az irányító munkatárs munkáját.
A terepszemle végén a gyerekek felülhettek a homlokrakodóba. Elköszönésképpen mindenki kapott egy kis úticsomagot, hogy ne felejtsék el az itt szerzett élményeket.
Visszatérve az óvodában még napokig játszották a Colasnál átélt élményeket.
Nevelési gyakorlatunk során egyre több tapasztalatunk van az óvodás gyermekek különbözőségeit illetően különösen a társas kapcsolatok-, vagy a felmerülő konfliktusok kezelése kapcsán.
Sok esetben megfigyelhető a hiperaktivitás-, a „túlpörgés”, vagy a magányosan elvonuló beszűkült terű cselekvés, a beszédhiba, az elő-előbukkanó furcsa „tikk”, a szenzoros elmaradás.
Vannak családok, akik értetlenül állnak egy-egy jelenség előtt.
– „Miért nem tudnak a szülők megfelelően hatni, miért látszik tehetetlennek az óvodapedagógus?” Pedig régen nem találkozhattak pedagógiai asszisztensekkel, utazó gyógypedagógussal, logopédussal, konduktorral, nem volt jelen óvodapszichológus.
Vannak módszerek, felépített terápiák, cselekvő akarás, de a „varázsvesszőt” egyikünk sem birtokolja. Ugyanakkor a szülők – a gyermekek visszajelzéseiből, pillanatnyi megfigyelésekből – mégis azt tapasztalhatják, hogy nem történik semmi.
A háttérben pedig az említett szakemberek együttműködnek, terveznek, megvalósítanak, reflektálnak, a siker azonban az említett „varázsvessző” hiányában olykor elmarad. Ekkor hallható a csoportszobák ajtajában, hogy türelmet kérnek az együttműködők, mert újra terveznek, mással próbálkoznak.
De mi van azokkal a gyermekekkel, akik kívül esnek a problémakatalóguson. Ők nem értik, miért ülteti kedvesen az óvó néni a „rosszul viselkedőt” az ölébe. – Nem tudja, hogy nincs előrelépés csak nyugodt idegrendszerrel. Miért jutalmazza egy érdekesebb tevékenységgel? – Nem tudja, hogy az átterelés segítség lehet a nyugodt csoportlégkör visszaállításához. Tehát foglalkoznunk kell azokkal is, akik a kiegyensúlyozott „jó gyerekek”, akik joggal kérdezik „miért csinálhatja” a másik gyerek az éppen helytelen tevékenységet, vagy miért „hisztizik”
Érdemes feltenni a kérdést, hogyan védheti meg magát az ártatlan „szemtanú” egy feszült helyzetben, hogyan értelmezzen egy szélsőséges pillanatot. Ehhez jó eszköz a drámajáték, ami érzékenyítéssel hozza érthetőbbé a leírt jelenségeket.
Óvodánkban e kérdésekre keresve a választ egy drámajáték keretében foglalkoztunk a témával, melynek címe:
MESEBOLT
A drámajáték kezdő helyszíneként egy megszüntetett játékkiállítás területét választottuk, amit a gyermekek szerepbe lépésével, különleges babákkal töltöttünk fel. A babák tehát a gyermekek voltak, akik maguk döntöttek arról, hogy milyen figurává válnak. A sellőktől a G.I. Joe-ig változatos lett a készlet.
A „babákat” a kirakatból a „meseboltos” (Kerékgyártóné Csiszár Ildikó) áthelyezte a raktárba, mert mint gyűjtő, féltette kincseit. Szerepfelvételüket vonalkódok felragasztásával, majd annak leolvasásával erősítette.
Azonban a babák életének titkairól semmit nem tudott, csak Erzsike néni, a takarító (Kunné Darók Anikó). Amint a boltos kulcsát csörgeti, mindenki mozdulatlanul visszaáll a polcra, ahová „tették”.
Igazi közösségben éltek, szokásokkal, szeretetben, míg nem érkezett egy nagy, rejtélyes csomag, amiben egy új baba volt, aki nem illett a közösségbe. Ő „Morci”, (Szebenyiné Barna Terenyi Éva) a magának való, aki hisztis és a beszéde sem érthető, ráadásul túl hangos is.
Ezzel kell kezdeni valamit!
És próbálkoztak, ötleteltek, vitatkoztak, érveltek. (A drámajáték sajátossága az, hogy a játék keretében védve, mégis igazinak tűnő tapasztalatokat szerezhetünk. Nincsenek rossz javaslatok, csak olyanok, amiről vitatkozni lehet, vagy ha kipróbáljuk, esetleg sikertelenek leszünk így mással próbálkozhatunk.)
Ebben az esetben kitalálták, hogy másképp közeledve, távolságot tartva, elfogadva másságát tovább- (túl) élhetik titkos életüket.
A konklúzió az utolsó videóban hallható, már szerepből kilépve, okos gyermekként.
A játékot két csoporttal játszottuk, akiket több szempontból érzékenyen érint a probléma. 43 gyermek, 60 percig, élt varázslatban. A vegyes korosztály totális koncentrált jelenléte tette lehetővé, a maratoni játékot.
Szerepből kilépve, a térben együtt maradva reflektív módon, fotók nézegetésével, másság, eltérőség példáinak megnevezésével, a játék tapasztalatainak kihangosításával zártuk a közös „munkát”.
Hiszem és vallom, hogy azok a gyermekek, akik megküzdési stratégiákkal élnek, megerősödve, empatikusabban lépnek majd tovább.
A közös játék, és annak tudatosítása hivatkozási alapul szolgálhat az igazi helyzetekben. „Emlékszel, elmúlt?” Emlékszel, hogyan viselkedtél…?” „Mit tettünk amikor…..?” A leírt drámajátékot óvodánk három drámapedagógusa vezette. Nem varázsvesszőként, csupán szakmai próbálkozásként. KDA
